Magam sem értem m’ért zúg, őrlődik a lelkem,
Egyedül magányos, szomorú vagyok,
Egy legenda, ’mely új életre kelten
Rémlett fel bennem és felzaklatott.
Hűs szellő fújt, Az élet nyugodni tért,
Mellettem a Rajna csendben csobogott,
Egy Napsugár még a hegy csúcsához ért,
Majd lassan sötétbe hanyatlott.
A legszebb szűz akit valaha láttam,
Ott fenn olyan gyönyörű,
Ritka ékszert, kincset találtam,
Arany hajában az esti szél fésült.
Arany fésűje simogat és érz'tem lágy illatát,
Magányos dalt dúdolgatott míg ott ült,
Mely szívemet törte és szaggatta át.
A hajósokat is mind, kik arra jártak,
Elragadta valami vad fájdalom,
Nem figyeltek a folyó zátonyára,
A szirtet nézték fent, megbabonázva.
Azt mondják, végül hullámsírba vesztek,
Hajók és hajósok mind, ki arra járt.
Ezt bús dalával Loreley tette,
egy gyönyörű, szívtelen leány.
(Heinrich Heine versét déri tamás fordította)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése